10 könyv, amiről nem írtam, pedig illet volna - 2. rész

Itt van a múltkori bejegyzés második része. A sorrend ismételten nem jelent semmit, csak az időrendet.

Gayle Forman: Csak egy nap

Allysont, a burokban nevelt amerikai lányt érettségi ajándékként a szülei befizetik egy nyugat-európai körútra. Londonban, egy szabadtéri Shakespeare előadáson találkozik Willemmel, a lezser holland színésszel, és azonnal kipattan közöttük a szikra. Amikor a sors másodszor is összehozza őket, Allyson rá nem jellemző módon letér a járt útról, és követi Willemet Párizsba. A szikrából egyetlen nap alatt fellobban a láng… amíg Allyson arra nem ébred az együtt töltött viharzó nap után, hogy Willem elment.
A sorsfordító napot az önmegismerés éve követi: Allyson megszabadul a belé nevelt korlátoktól, hogy megtalálja igazi szenvedélyeit és talán az igazi szerelmet.

Miután elolvastam ezt a könyvet, akkor vált számomra ténnyé, hogy Gayle Forman fizikailag képtelen arra, hogy olyan könyvet írjon, ami nincs hatással az emberre. Ő nem tud olyan könyvet írni, ami rossz. És ez egy tény. Megint az történt mint ami a Ha maradnéknál: nem vártam sokat, és annak a dupláját kaptam. Azt hittem, hogy ez ilyen könnyed szerelmi sztori, de hát Ms. Forman nem szereti az egyszerű love storykat, az biztos. Itt minden a főszereplőn, Allyson-on múlt, és ő simán átment a teszten. Azt imádtam a legjobban a könyvben, ahogy Allyson rátalált önmagára, miközben Willemet kereste. Szerintem még akkor is jól járt volna azzal az egy nappal, ha nem találja meg újra Willemet. Mert az az egy nap adta meg neki a löketet, hogy kezdjen valamit magával. Jó, persze előbb csak depiséget adott, de aztán Allyson összeszedte magát. Ez a könyv megmutatta, hogy semmi sem lehetetlen, és azt is, hogy ha van rá lehetőséged, tedd azt, amit akarsz. Ne élj úgy, ahogy mások mondják vagy elvárják. Allyson is sikeresen kilépett a komfortzónájából, és meghozta a saját döntésit, szó szerint is megdolgozott értük. Szóval jobban örültem, hogy erről szólt, mint ha csak a szerelmi sztorin lett volna hangsúly.

Rachel Hawkins: Hex hall

Három évvel ezelőtt Sophie Mercer rádöbbent, hogy boszorkány. Ebből jó pár kalamajka keletkezett. Anyja, aki nincs megáldva boszorkányképességgel, mindenben segíti őt, de csak akkor értekezik Sophie apjával, akit a lány szinte csak fényképről ismer, amikor nagyon szükséges. De amikor Sophie bűbája nagyon rosszul sül el a szalagavató bálon, és túlságosan magára vonja az emberek figyelmét, apja az, aki úgy dönt, büntetést érdemel: ezért a Hex Hallba, egy elzárt nevelőotthonba kerül, mely a rossz útra tért Prodigiumok (vagyis boszorkányok, tündérek és alakváltók) gyűjtőhelye.
A hasonszőrű csudabogár-tinikkel töltött első nap végére Sophie szép kis listával dicsekedhet: három erős, szupermodell-kinézetű ellenség, egy szívdöglesztő boszorkánymester iránt érzett bimbózó szerelem, egy ijesztően követő kísértet, és egy szobatárs, akiről kiderül, hogy a suli leggyűlöltebb diákja, és ráadásul vámpír. De a legrosszabb akkor jön, amikor Sophie rádöbben, hogy egy titokzatos ragadozó támadja meg a diákokat, és egyetlen barátja az elsőszámú gyanúsított.
Egyre több lesz a vérfagyasztó rejtély, és Sophie kénytelen felkészülni a legnagyobb fenyegetésre: egy ősi, titkos társaság egyetlen célja, hogy elpusztítsa a Prodigiumokat – de különösen őt.

Nem vártam sokat ettől a könyvtől, de sikerült alaposan betalálni és nyomot hagynia. Először is nagyon szórakoztató volt, az egyik legviccesebb könyv amit eddig olvastam. A főszereplőt, Sophie-t nem lehet nem szeretni és nem azonosulni vele. Maga a Hex Hall gondolata sok más helyen is megjelenik, mármint az, hogy természetfeletti lényeket egy helyre terelnek. Szerintem itt ez jól működött, valahol nincs jól megírva. Itt teljes képet kapunk az iskola működéséről és a benne lakó varázslényekről is. Sophie erejének eredetét nem sejtettem, de nagyon tetszett. Imádtam még Archert is, kár, hogy a rosszfiúk oldalán van. Persze, nem mentes a kliséktől, de ennek a könyvnek még ez is jól áll. A második részig még nem jutottam el, pedig már régóta keresem égen-földön.

Colleen Hoover: Slammed- Szívcsapás

Apja váratlan halála után a 18 éves Layken lesz édesanyja és öccse legnagyobb támasza. Bár kívülről erősnek tűnik, valójában teljesen reményvesztetté válik.
Ekkor lép életébe egy fiatalember, aki mindent megváltoztat. Az ország másik végébe költöző Layken megismerkedik új szomszédjával, a huszonegy éves, jóképű Will-lel, aki szenvedélyesen rajong a slam költészet iránt. A fiatalok hamar egymásra találnak, és a lányban újra feléled a remény.
Csakhogy egy megdöbbentő felfedezés már az első csodálatos randevú után kettejük közé áll. Ettől fogva minden találkozás fájdalmassá válik számukra. Meg kell találniuk az egyensúlyt az egymás iránt táplált érzelmek és az őket szétszakítani akaró erők között.

Erről a könyvről írni akartam, de aztán mégsem lett belőle poszt. De azért itt volt a fejemben, hogy ha lenne rá alkalom, akkor csak előveszem. És most itt az alkalom. Azért mertem már az elolvasás előtt szeretni ezt a könyvet, mert Colleen Hoover írta. Keveseknek szavazok meg ilyen bizalmat, de ő ezt megnyerte a Reménytelennel. Bár szerintem ez egy merőben más könyv lett. Csak a zseniális írásmód, a remek karakterek és a finom, jelképes történések egyeznek meg. Ez a szerelem egy másfajta küzdelem, de ezt is ugyanúgy imádtam. És ahogy a Reménytelennél sem akartam, úgy most sem akarom lelőni a poént. Csak annyit, hogy én imádtam ezt a csavart, és örülök, hogy kihozta a helyzetből azt a sok potenciált, amit lehetett. Külön megjegyezném, hogy nagyon jól beépítette az írónő a slam poetry-t, amiről én nem is hallottam a könyv elolvasása előtt. Pedig abszolút megérdemli a figyelmet.

Rainbow Rowell: Eleanor és Park

Két rossz csillagzat alatt született fiatal története, akik elég okosak, hogy tudják, az első szerelem szinte sohasem tart örökké, de elég bátrak és elszántak, hogy mégis megpróbálják.

Az Eleanor és Park minden mondatában egy merőben új és különleges könyv. Nem tudnék egy olyan könyvet mondani, amire hasonlítana. Jó, persze van benne szerelmi szál, mint majdnem minden könyvben. De egyik könyvben sincs egy ilyen szerelmi szál, ami ennyire új nézőpontból írja le a szerelmet. Rainbor Rowell írásmódja sem hasonlít az eddig olvasott könyveimhez. Kell egy kis idő, míg hozzászokik az ember, de utána nincs megállás. Nem is tudok igazán konkrétumot mondani, hogy miért szerettem ennyire ezt a könyvet. De valami nagyon megfogott benne, és elgondolkoztatott. Ez egy végletekig egyszerű és mégis szokatlan könyv. Ha valaki már megcsömörlik a sok klisés szerelmi történettől, akkor ezt a könyvet kell elolvasnia.


Sarah Fine: Sanctum

Egy hete a tizenhét éves Lela Santos legjobb barátnője megölte magát. Ma, annak köszönhetően, hogy a búcsúztatási szertartás félrecsúszott, Lela a paradicsomban van, és egy óriási, elkerített várost néz a távolban – a poklot. Senki nem megy át saját jószántából az Öngyilkos Kapukon egy olyan helyre, amelyet beborít a sötétség, és hemzseg a lecsúszott teremtményektől. Lela azonban nem akárki, ő eldöntötte, hogy megmenti legjobb barátja lelkét, még akkor is, ha ezzel feláldozza örök síron túli életét.
Miközben Lela megpróbálja megtalálni Nadiát, elfogják az Őrök, ezek az óriási, nem éppen emberi lények, akik a város sötét, végtelen utcáin járőröznek. Túlságosan is emberi vezetőjük, Malachi minden tekintetben különbözik tőlük, egyet kivéve: halálos hatékonyságát. Amikor találkozik Lelával, Malachi saját tervet dolgoz ki: kijuttatni Lelát a városból, még akkor is, ha maga mögött kell hagynia Nadiát. Malachi tud valamit, amit Lela nem: a sötét város nem a legrosszabb hely, ahova kerülhet az ember, és mindent megtesz azért, hogy a lány elkerülje ezt a még rosszabb sorsot.

Erre könyvre gondoltam volna utoljára, hogy ide kerül, mielőtt elolvastam. Nem is igazán izgatott, csak megláttam a könyvtárba, gondoltam egynek elmegy. De aztán elolvastam, és rájöttem, hogy ez a könyv nem csak elmegy egynek, hanem akár többnek is. Kislányos rajongásom miatt nem írtam róla, ugyanis túlságosan imádtam ahhoz, hogy bármi értelmeset összehozzak róla. De mivel megérdemli, most azért megkísérlek valamit írni. A karakterek számomra mindent vittek ebben a könyvben. Bár néha Lela kicsit idegesítette, de egy abszolút király főhősnő. És tényleg csak minimálisan nyavalygott. De akitől padlót fogtam, az Malachi volt. Nem csak azért, mert jó pasi, hanem mert egy kiváló karakter. Nagyon tetszett az ő története, de nem árulom el, hogy pontosan mi is az. Nagyon jó volt olvasni  egy ilyen jól felépített szerelmi szál, különösen, hogy mindkét szereplő elég sérült. De mégsem ment át a mostani divatos klisés NA- könyvek stílusában. És ha ettől a könyvtől valaki nem riad vissza az öngyilkosságtól, akkor az nem ember. Nagyon jól beleépítette ezt a komoly mondanivalót egy kicsit ilyen fantasy dologba az írónő, ügyes húzás volt.